paradicsommadarakról

Van, aki veréb. Apró, szürke, sok van belőle, de fürge és élelmes. Van, aki galamb. Nagy, szürke, lomhább, de ha továbbtanul, postagalamb lesz belőle és versenyeket nyer. Van, aki szarka. Nagypofájú, csillogó tollú, és valahogy nem kelt bizalmat. Én talán rigó vagyok. Nem túl szép, belevesz az avarba, de ha olyanja van, gyönyörűen fütyül.

És van, aki paradicsommadár. Azonnal rajta felejted a szemed, vörösben izzó hosszú tollai elegánsan ívelnek utána a levegőben. Aki paradicsommadár, annak elég a hangja, vagy a szeme, vagy egyetlen gesztusa ahhoz, hogy elvarázsoljon, és mindettől együtt néha elfelejtesz lélegezni. 

Ma találkoztam egy paradicsommadárral. Rég ismerem, 15 éves koromban távolról lestem, elérhetetlennek tűnt, mint ahogy elérhetetlen is volt. Akkor még nem tudtam fütyülni. Ma meghallotta a hangom, mellém telepedett, beszélgettünk, közben figyeltem. Varázsolt, csak úgy lazán, balkézről. Néha elfelejtettem lélegezni.

Volt már paradicsommadaram. Azóta sem értem, mit látott egy rigóban, de valamivel kicsalta belőlem a legszebb dalokat. Csak az a baj, egy paradicsommadár röpte nem igazodik senkiéhez, esetleg csak egy másik paradicsommadáréhoz, mindenki más repülhet utánuk, ha a közelükben akar lenni. És ha folyton valaki más után repülsz, lassan elfelejted, merre is igyekeztél tulajdonképpen, egy idő után elveszíted a saját rigóságod, nem vagy már, csak árnyék.

Elengedtem a paradicsommadarat, de a tekintetem követi. Ott ül a szomszéd ágon. Ha utána fütyülnék, minden bizonnyal válaszolna. Talán elég erős a szárnyam ahhoz, hogy csak addig kövessem, ameddig nem térek le a saját röppályámról. És ha nem?

De sokan mondták már, hogy jobb a rigóknak rigókkal barátkozni. Én mégis mind paradicsommadarakról álmodom.

gödör

Nehezen bújik elő, amit mondanék, nehéz a gödörről írni, aminek a mélyén érzi magát az ember, amikor indokolatlanul fagy körülötte jéggé a levegő, vagy amikor egyik napról a másikra az eddigi barát rosszindulatú kisgyerek módjára kezd viselkedni. Csak cigarettázom ilyenkor, étvágyam sincs, folyton ugyanarról beszélek, jár körbe az agyam, mint hörcsög a kerékben, egyedül érzem magam, kicsinek, gyámoltalannak, miért pont én viseljem mindennek a felelősségét, miért pont én oldjam meg folyton a közös gondot? 

Olyan kevés ember látja, hogy attól, hogy van munkakönyvem vagy attól, hogy nem félek felhívni egy idegent, nem vagyok mindenható, nem vagyok mindenbíró. Vagy ennyire jól fedne a maszk, ez jön le abból, hogy nem nevetek már minden marhaságon, csak minden tizediken, vagy hogy megválogatom, mi az, amit egyáltalán hajlandó vagyok dühítőnek tekinteni?

Olyan kevés ember látja, hogy attól, hogy nem mutatom meg bárkinek, mert nem tartozik bárkire, attól még ott van, attól még sérül. Hazamenekülök, vigasztaljanak már kicsit, csak éppen ott és akkor nincs idő lelkizni, vendégség van, takarítás, díszebéd.

A vége persze mindig az, hogy kievickélek a gödörből, piszkálom a sarat a körmöm alól, kissé önelégült vagyok, mert megint megoldottam, ügyes voltam, vagy csak megint mázlim volt, fene se tudja, nem is kérdezem. A Star Wars filozófiája ezzel az egész erő-dologgal mélyebb, mint azt az ember gondolná:)

álom

Álmomban egyetemista voltam, olyan helyen, amit mindennapi halandó csak az amerikai filmekben lát - pázsiton, fák között meghúzódó, 19. századi épületekből álló campus, ahonnan a diáknak legfeljebb akkor kell távoznia, ha új cipőt akar venni. A legtöbb jelenetben négyen voltunk, egy barátnőm, a pasija, no meg az én pasim, akiről álmomban tudtam, hogy velem egykorú, mégis a férfit láttam benne. Félhosszú vörös haja volt, néha kisimította a szeméből, ismertem a szüleit, ő is az enyémet, és valahol ott lebegett köztünk, hogy mi úgyis össze fogunk házasodni. Üldögéltünk a füvön, sütött a nap.

Utána felkeltem, bebugyoláltam magam hat réteg ruhába, elvergődtem a buszmegállóig a viharerősségű szélben, heringiádát játszottam a harmincason, hogy aztán besétáljak egy olyan épületbe, amitől minden jóérzésű építésznek vakbélfájdalmai támadnának, és ahol a növényzetet néhány cserép fikusz képviseli. És azon gondolkodtam, hogy ha pasit akarnék, nem férjhezmenés céljából, csak hogy ne felejtsem el, hogy nőből vagyok, van két jelölt, aki valószínűleg szívesen meginna velem valamit, hogy aztán másnap reggelre elfelejtse, hogy létezem - kár, hogy egyik sem vonz különösebben. 

illik

Esküvőn voltam, lagzin, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Már a megérkezésem sem volt illendő, a vonatom akkor futott be az állomásra, amikor épp a leánybúcsú folyt, taxiba ugrottam (de furcsa, hogy soha nem jegyeztem meg a házszámot, pedig álmomban is megtalálnám, még az utcáról is tudom, melyik az erkély. Az utcát is csak onnan tudtam, hogy mi is abban laktunk régen).

Abban a pillanatban szálltam ki a taxiból, amikor a násznép indult, hátizsák a csomagtartóba, minden egyebet még a vonaton tettem pontra, amennyire lehetett. Közben tudtam, az égvilágán semmi nem illendő rajtam, a harisnyámról a szöszöket nem tudtam leszedni, másik harisnyát nem volt időm venni, a cipőm lapos talpú, mert nem mertem vállalkozni hét órás vonatozásra magassarkúban, a hajamat csak megmostam és megfésültem, még fel sem kontyoltam annak rendje s módja szerint.  

Nem tudtam, mikor illik gratulálni és mikor csak mosolyogni, mikor illik odamenni beszélgetni és ugyan miről kell ilyenkor, és kinek milyen kérdésére milyen válasz lenne adekvát. Sodródtam az árral, és reméltem, elnézik nekem, senkinek nem marad tüske, hogy ez a Kolozsvárról hazafutó (rokonsági fokozat behelyettesítendő) ennyire nem tud semmit.

Sosem tudom, mit illene éppen. Ha mellettem van édesanyám, időnként eligazít, hogy a temetésen kötelező inni a köményesből, még akkor is ha csak egy kortyot bírok. Egyébként elveszett vagyok. Vajon hol tanulják meg mindezt mások?

Csak abban reménykedem, hogy ha éppen nem is az illendőt mondom, de azt érzem, amit illene, gyászolom a halottat vagy teljes szívemből örvendek, hogy megtalálta a párját a menyasszony, akkor azt kiolvassák a szememből, megérzik valahogy.

szingli

Sose gondoltam volna, hogy valaha arról fogok írni, hogy mitől jó szinglinek lenni. De íme, megérett, jó nekem szinglinek lenni.

Mert bele tudom adni magam száz százalékban dolgokba (amikor kapcsolatban vagyok, sose tud száz lenni, legjobb esetben nyolcvan, a többi húsz mindig a kapcsolat...).

Mert ha nem akarok, nem borotválok. Legfeljebb olyan ruhát veszek, ami eltakarja.

Mert ha akarok, másfél órákat szépítkezem, pedikűr, manikűr, valkűr. 

Mert nincs olyan, hogy ő ide menne, én oda. Ő ezt csinálná, én azt. Ő ezt enné, én azt. Ő filmet nézne, én olvasnék. Satöbbi.

Mert ha elpallom az összes pénzem ruhára (kütyüre, kocsmára, satöbbi), senki nem veszekszik velem. Maximum zsíroskenyér a menü egy ideig.

Mert a szex ünnep, ha csak ünnepnapokon jut belőle.

Mert jobban tudok figyelni mindenki másra. 

Mert jó érzés szélesen és magabiztosan vigyorogni, amikor rákérdeznek: csak egyet? 

Mert jön a nyár, és az egyéjszakák.

adalék

Ideje volna már megtanulnom, hogy ne fejezzem ki felháborodásomat a politikán és a globális felmelegedésen kívül semmi egyéb témában. A többi úgyse érdekel mást rajtam kívül. Kuss.

flow

A flow http://index.hu/tudomany/2009/04/18/hogy_ne_erezzuk_munkanak_a_munkat/ az, amikor már útközben a billentyűzet felé zsezsegnek a gondolatok a fejemben. Flow az, amikor a mondatokat kész megfogalmazásban dobom fel a képernyőre, utólag legfeljebb elütéseket kell javítani. Flow az, amikor a kép mondjuk egy éjszakai alvás után már annyira összeállt, hogy önmagát hívja életre az írás szerkezete. Flow az, amikor háromszor kell hozzám szólni, hogy feleszméljek, pedig nincs rajtam fülhallgató. Flow az, amikor turbóra kapcsol a fejem, és három óra alatt készül el tizenegyezer karakter - de nem ám összecsapva.

A flow annyira le tud fárasztani, mintha egész nap kapáltam volna, a szellemi fáradtság tompa sajgás formájában átterjed a végtagjaimra is. A flow olyan sikerélményt jelent, amely nem igényel semmiféle visszacsatolást ahhoz, hogy örömet szerezzen. Flow persze nem jut az embernek minden nap, még akkor sem, ha nem érzi munkának a munkát.

De ha pár hetente, egy-két havonta kijut belőle, akkor már megérte. Megérte biztos karrier és pénzes-nyugdíjas állás helyett amellett dönteni, amitől a flow lehetséges, megérte szembemenni mindenkivel, aki ezt ellenezte, megérte kihagyni a lazulós egyetemista éveket azért, hogy betempózzam magam egy szakmába.

Líviusznak igaza van, a flow egyenlő a boldogsággal. 

kuss

Az egyik ronda része ennek a felnőttség-dolognak, hogy az ember rádöbben: a mondanivalója, vagy inkább önmaga jelentős része kutyát sem érdekel. Vége annak az időnek, amikor végeérhetetlenül lehetett osztani a szerelmi életed minden apró részletét a barátnőkkel, vége annak a boldog ignoranciának, amikor ha bajod volt, elmondtad, kibeszélted magadból, és tettél rá magasról, hogy a hallgatóság netán unja.

Az utóbbi időben akarva-akaratlanul próbálom visszafogni magam, hogy ne legyen túl sok se örömemből, se bánatomból, de főleg a felháborodásomból senkinek. Persze gyakran jövök rá utólag, hogy megint kifutott valami a szájamon, aminek bent kellett volna maradnia.

Közben meg folytonos hiányérzetem van elmondások terén. Megfogalmazni lehet, kibeszélni már nem. Blogban főleg nem, ezt a leckét már kétszer megtanultam. Párkapcsolatban szintén nem, bármekkora nagy szerelem is, az emberek türelmének és érdeklődésének határa igencsak véges. És mindezt azzal együtt, hogy pár hónapja azt mondták nekem, túl keveset adtam magamból egy kapcsolatban, túl keveset mutattam meg, mondtam el.

Vannak persze olyan dolgok is, amiket már csak az tud rólam, akinek eddig elmondtam - vagy aki ott volt. Vannak történetek, amiket most már legfeljebb novellában vagy regényben fogok elmesélni, ha egyáltalán odajutok valaha, hogy ilyesmit írjak. Ez az a része, ami nem kívánkozik ki, ami lassan a kis fekete dobozommá válik.

Pedig mibe fogadjunk, hogy ez garantáltan jobban érdekelne mindenkit. 

szeretlek,

de ehhez neked semmi közöd.

(idézet régi baráttól, akit ezúton megkövetnék, amiért annó azt hittem, meg van zakkanva, ha ilyeneket mond) 

 

tavacs

Áttetsző lenge fekete, habosfehér, pirosvirágos, harangszoknyás zöld. Csomagolom ki önmagamat, akit kis híján két évre elpakoltam. Kimosom, öblítőt rá, egy délelőtt és megszáradt, friss, illatos. Új frizurát neki (vajon rövid tüskés vagy félhosszú legyen inkább?), sminket, nyakéket, fülbevalót, fütyüljön ám utána az építőipari dolgozó.

Szervusz, kedves régi-új magam, nézlek a pár éves fotókon, kacér voltál és viharos. Kacér az leszel ám most is, a viharokkal nem is tudom, azokat nem én generálom, maguktól jönnek, ha jönnek. Talán nem is kell kitalálnom, mit kezdjek veled-magammal, kitalálja az önmagát, amikor kell. Rise and shine my sister.

még mindig

Tulajdonképpen még mindig várok, pedig közben már jó néhányszor azt hittem, hogy nem is. Belefáradtam a csatába önmagammal, úgyhogy eltettem a nyesőollót, hadd nőjön, bokrosodjon odabent, úgysem hat rá semmiféle növényirtó.

Én ugyanott, ő ugyanott, én rá nézek, ő balra el. Kimondani a kimondandókat továbbra sincs bátorságom, de legalább nem hallgatok frusztráltan, mint egy pukkancs levelibékává változtatott királylány.

Vagyis, tulajdonképpen megbeszéltük mi már ezt, még akkor is, ha nem is erről beszéltünk éppen. Mi baja velem? Semmi. Csak éppen nem az ő standardjai szerint viselkedem. Na és mik azok a standardok? Na ez az. 

Jaj, dehogy siralmas, kacagságos. Kispál.

Könnyű reggel ez
Vicces, ami fájt
Hagyd magad, isteni
Földet érsz, ippon lite

elevation (elevator?:)

Ma tiszta véletlenül megfogalmaztam valamit. Hogy nálam a tiszta, szívből jövő, elsöprő szerelem mindig viszonzatlan - az a fajta szerelem, amitől egy kapcsolatom működik és jó, útközben (kapcsolat közben) alakul, egyszerűen csak rájövök, hogy hoppá, időközben beleszerettem abba, akivel együtt vagyunk.

Az persze lehetséges, hogy a második verzió is tiszta, szívből jövő, elsöprő, ami pedig biztos, hogy az ereje ugyanakkora. De mégis, van valami különbség. Talán az az időszak, amikor fél(t)ve, magamnak is alig bevallva szeretem a másikat, nem tudom, hogy tudja-e, mutatni sem merem tudatosan, csak őrzöm a pillangókat a gyomromban.

Nos, az ilyenek után, amikor végre bevallom (vagy be se vallom, hanem észreveszi a másik), menetrendszerűen érkezik a hideg zuhany, miszerint ő nem, vagy nem azt, vagy nem úgy, ahogy én.

A lift meg úgy jön ide, hogy az az érzésem, a szerelem olyan, hogy nem lehet egyedül beszállni a liftbe és ketten megérkezni. Márpedig az imént leírt eset pontosan erről szól. A másik viszont, amikor már ott vagyunk a liftben mindketten, és vakon nyomjuk meg a gombot, abból bármi lehet (és mindannak az ellenkezője is).

A lényeg, hogy akár pince, akár padlás, ketten indulunk el és ketten érkezünk meg. És bármennyire is szeretném, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer legyen úgy is, hogy ugyan egyedül szállok be a liftbe, de mire megérkezem, ő vár rám a lépcső tetején - az én szerelmi életem minden tapasztalata arra utal, ilyen csak a filmekben van.

(És disclaimer: haggyukmá, hogy fiatal vagyok és nem tudok semmit. Ezen az egy téren nem fogadom el ezt a kijelentést. Mert mennybemenések és seggberúgások mindenféle szerelmi ügyekben olyan gyakorisággal és intenzitással fordulának elő velem, hogy abból igenis lehet már következtetéseket levonni.) 

overload

Hát ez valami kriminális. Mióta hiányzik nekem jobban egy párkapcsolat fizikai oldala, mint az érzelmi? Azon kapom magam, kevésbé vágyom szerelemre, egymásranézős gyomoridegre, mint érintésre, testmelegre (a többit kéretik hozzágondolni, nem erotikus blogot írok).

És akkor itt a nagy kérdés: mi a fenét csinál egy nő, ha éppen szeretőt szeretne? Nem a jövendőbelijét, nem a nagy szerelmét, csak valakit, akivel jó elsüllyedni időnként ágyban, párnák közt. Kockázatok és mellékhatások nélkül. Az ilyenek hol teremnek? És most nem ajánlatokat várok komment formájában (látatlanban nem működik, meg amúgy is). Ötleteket várok, hol és hogyan keressem. 

Hol terem olyan pasi, aki nem feleséget keres, de nem is kurvát, akinek az a jó, ha mindkettőnknek jó, akinek legalább csevegés-szintre elegendő a műveltsége és humora, és képes arra a minimális diszkrécióra, ami ehhez szükségeltetik? 

none shall pass

Megint csak beigazolódik, hogy nekem nem szabad párkapcsolatokba bonyolódni, vagy szobanövényt vagy háziállatot nevelni, gyereket aztán meg végképp nem. Amihez nyúlok, azelőtt múlik ki, hogy megszülethetett volna, és amibe belekezdek, azelőtt lesz vége, hogy egyáltalán elkezdődhetett volna. Ássatok el jó mélyre néhány karton cigarettával, és inkább hallgassatok Aesop Rock-ot.

 

 

léc

Miért van az, hogy a léc magassága nem független attól, hogy kinek kell átugrania rajta? Volt, akit annyira próbáltam elfogadni, hogy inkább magam nyomorodtam bele önként és dalolva. Meg volt olyan, akit minden percben mérlegre állítottam, és kerestem, hogy mikor bizonyul túl könnyűnek. Meg olyan is, akit mindenféle léc fölött lebegő hibátlanságnak láttam. 

Mi van ezekkel a lécekkel és a működik - nem működik dologgal? Két éve elküldtem valakit olyasmikért, amiket nemrég nyikk és nyaff nélkül lenyeltem mástól, csak mert nemrég annyira hittem benne, hogy ez működni fog. Két éve meg nem hittem. (A rózsaszín ködöt most hagyjuk, ezek a dolgok akkor jönnek be, amikor a rózsaszín köd már balra el.)

Időnként a dolgok puszta kimondása szűnteti meg a dolgokat. Nem mindegy persze, kinek mondja az ember. Amikor olyannak mondja, akivel amúgy fél beszélni is, annak úgy látszik, ereje van. Azt hittem, a válasz a lényeg, pedig nem, az sem lényeg, hogy érkezik-e egyáltalán válasz. A kimondás a lényeg, nevén szólítani, azzal legyőzni. Ez most nem misztika, csak pszichológia, a beismerés ereje:) Miután leírom, hogy értelmetlen, hogy hülyeség, hirtelenjében érzem is. Felébredek éjszaka, telihold, eszembe jut, olvastam róla valamit, hogy nagyobb most, vagy mi is van. Mintha történt volna valami, nem tudom mi, cigi, alszom tovább.

Reggelre látom, hogy történt, történt hát, éjjel, lehet, éppen akkortájt, amikor felébredtem. Több minden is történt, megérkezett a városba valaki, aki nekem kedves, szerencsésen elkerült egy verekedést meg egy sor stupid helyzetet (pont úgy táncol a pengeélen, mint én annó, és pont úgy nem esik le, nem-e rokonok vagyunk). És úgy érzem megint, ez a minimum, amit megtehetek érte, hát akkor ennyit, az ennél többet még mindig nem találtam ki, az én szerencsém, hogy nem rajtam múlik, kaptuk, van akkor is, ha sután botladozunk körülötte.

Meg történt más is, lehet, ugyanakkor, egy beszélgetés, amit elkezdtünk pár éve, időnként félbehagytuk, sértődötten vagy kevésbé, aztán folytattuk, mindannyiszor álmélkodva tapasztalva, hogy onnan tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. És megint erőre kapok tőle, érzem, ahogy kiegyenesedik a gerincem, és már nem fáj. Aztán megkérdezem magamat, hogy is van ezekkel a lécekkel és működikekkel. Kicsi lány, megmondták neked annak idején, arra figyelj, aki jár utánad, ne arra, aki után te járnál.

Akkor legyen most az, amit nemrég megállapítottak rólam: hogy opportunista vagyok, hagyom, hogy vigyen a hullám. Ne legyenek lécek, meg előzetes becslések a dolgok működőképességét illetően, ideje több figyelmet fordítani magukra a dolgokra. Most éppen alig várom a hétfőt.  

utca

Ha meg kellene örökíteni az alakomat az utókor számára, asszem az lenne a legjellemzőbb, ahogy ballagok pár órával éjfél után egy kihalt utcán, tél, van, vacogok, cigarettázom, és megint úgy érzem, üres doboznak bizonyult a karácsonyi ajándékom.

Ezek az érzéstelenség határáig kiábrándult éjszakák, amiktől magam sem tudom, mit vártam volna, azon túl, hogy egyszer befejeződnek és én elindulok haza, ezek kísérnek, mióta az eszemet tudom, ez a vak keresgélés valami apró melegség-szikra után, amit a kabátomba bugyolálva őrizgethetek hazáig, ezek a felébredések, amikor tudomásul kell venni, hogy tegnap megint kiürült belőlem valami, amitől nem válok meg szívesen. Egy időben azzal próbáltam gyógyítani, hogy kerestem valakit, aki mellett felébredjek, de hosszú távon nem bizonyult sem hatékonynak, sem fenntarthatónak. Mostanában várok még egy kicsit, hátha valami változik, de már nem várom ki a végét, hogy elinduljon mindenki, amikor érzem a gyomromban a hideget, szedelőzködöm és hagyom a társaságot a fenébe, úgyse tudnak rajtam segíteni.

Segíteni csak azzal lehetne, ha valaki észrevenné, megkérdezné, végighallgatná, amíg kibeszélem magamból, betakarna a kanapéján, megkínálna teával, hagyná, hogy meghúzzam magam a megértésében, amíg elmúlik, amíg helyrejövök és visszatér az erőm ahhoz, hogy megpróbáljam újra. De az ilyen emberek nagyon ritkák, gyakran még az sem látja meg, aki amúgy értené, én meg nem mondom, ilyent nem lehet kérni senkitől.

brit kutatók

Honnan tudod, hogy egy pasi hazudik? Mozog a szája...

A brit kutatóknak javasolnám, mint a következő nemzetközi felmérés témáját: milyen folyamat eredménye, hogy azok a pasik, akik amúgy teljesen normálisan viselkednek emberként, azonnal mániákus hazudozóvá vedlenek át, ahogy a párkapcsolatnak akár csak az árnyéka is átsuhan felettük?

A hazugságmánia a legpragmatikusabb dolgoktól (holnap felhívlak...) a nem túl fontos elveken át (utálom a festett hajú, tetkós csajokat...) a legmélyebb témákig terjed. Utóbbi hazugságok általában csak a végén derülnek ki, ettől szokott az ember lánya azon gondolkodni: jó, vazze, de ha ezt gondolja rólam, akkor mit keresett mellettem x ideig? 

Talán valami hormonális folyamaton alapszik, vagy olyan berögződéseken, amiket még az őskorból hoznak magukkal. Vagy csak valami elemi hímsovinizmus, miszerint a nő női minőségében nem érdemel annyit, hogy az ember fia őszinte legyen vele. Jó, tudom, geci vagyok. Ma ilyen napom van.

 

projekt vazz

ha nem a külalak (mostanában nem öltözöm úgy, hogy villogni lehessen velem)

nem a szex

nem a lelki-szellemi összhang lehetett

akkor csak arra következtethetek, hogy jól főzök...

 

családi állapota: 1 db visszadobott projekt, 1 db benyújtott projekt, pályázat elfogadva, de megnyerve még nem

 

talán más alapnál kellene pályázni?

 

vagy céget alapítani

 

de talán a legegészségesebb az lenne, ha legközelebb én lennék az alapítvány

 

ugyan szenvedjen már más a projektekkel

pasidolog

Amikor egy pasinak bárhogy megfogalmazva azt mondom: szakítanunk kellene, a válasz mindig egy és ugyanaz - ahogy gondolod. (Jó na, egyszer volt egy, aki azt válaszolta, ő is ezen agyal egy ideje).

Magyar hangja: felelősség a te válladon, én mosom kezeimet, és nehogy már azt hidd, hogy netán tennék valamit azért, hogy az ellenkezője történjen. 

Kiábrándító, hogy olyan mindegy tud lenni nekik az ember lánya. 

I go ahead and smi-i-ile

Nem is az, hogy annyira nem múlt még el, vagy éppen ellenkezőleg, annyira elmúlt már a tavaly őszi dolog. Rég nem látott barátokat üdvözölni, nekik örvendeni amúgy is fontosabb. De az, hogy az alkotó a maga alkotását miért nem helyezi megfelelőbb térbe, és egyáltalán, magára az alkotásra miért nem fordít több gondot, mert így az egész szétesik, nem tud semmit mondani, mert minden mondanivalója eltéved az esetleges, rendetlen térben és az esetleges, rendetlen kivitelezésben.

Elvégre az alkotóval szemben csak lehet elvárásom, még akkor is, ha a férfitól nem lep meg, hogy még sajtósként sem, nemhogy valamikori szeretőként nem hív a megnyitóra.