halálközeli

Azt mondja Nonó, a szerelem halálközeli élmény, és annyira igaza van, hogy az már fáj. Ott van a szerelem valahol azon a macskabajusznyi határon, ott táncol minden lélegzetvételével az, aki szerelmes, egyik kezébe az élet kapaszkodik, a másikba a halál, és a vak szerencse dönti el, melyik rántja magával.

Extrém sport a szerelem, igazság szerint az egészségbiztosítóknak emelt díjat kellene kérniük a szerelmesektől, mert ugyanúgy az életükkel játszanak, mint azok, akik egyetlen kötélben bízva ugranak fejest a semmibe.

Úgy kezdődik a szerelem, mint a nagy betegségek, magas lázzal, akibe beleköltözik, az sem enni, sem aludni nem bír, erőfeszítést kell tennie minden pillanatért, amikor funkcionálni akar a mindennapi életben, de még csak az sem adatik meg, hogy befeküdjön egy kórházba és kezeltesse magát. A gyógyszert nem fedezte fel és nem is keresi az orvostudomány, a közfelfogás szerint ez nem csak hogy örvendetes, de egyenesen az életünk értelme.

Csak azt magyarázza el valaki a szerelmesnek, hogy ha annyira jó neki, akkor mégis mitől olyan szar.

Az ember egy idő után megtanul együtt élni a szerelemmel: előre készül a velőig hatoló szúrásokra, lesüti a szemét, hallgat nagyokat, hogy minél kevésbé vegyék észre, éppen hol fáj neki. Mert fáj a nyavalyás, vagy amikor nem fáj, akkor éppen annyira jó, hogy akkor meg azért süti le a szemét és hallgat a szerelmes, hogy meg ne kérdezzék, minek örvend annyira.

Persze, van egyetlen ember, akinek mondaná, üvöltené, sikítaná, suttogná, dadogná, nyöszörögné, szavalná a fülébe, de nem bírja. Annak hallgat a legnagyobbakat. Akibe szerelmes a szerelmes, az a legközelebbi barát és a legtávolabbi idegen, általában a kettő egyidőben.

Szeretlek, de ehhez neked semmi közöd, mondja a szerelmes. De még ezt is csak némán, magának.

Nincs kiszolgáltatottabb lény a Földön a szerelmesnél, folyton olyasmin mosolyog vagy könnyezik, amiről maga tudja a legjobban, hogy nem érdemes - de mégsem tud védekezni. Bántja a saját kiszolgáltatottsága, úgyhogy elrejti, újabb és újabb rétegeket von köréje, amíg igazgyönggyé válik - jobb esetben. Rosszabb esetben elrohad.

kisherceg

ezen a megszelídítős dolgon gondolkodom mostanában. nem a felelősségvállalás része zavar, mert tiszta a lelkiismeretem: nem mintha nem történt volna meg soha, hogy elmartam magam mellől valakit, akinek szüksége volt rám - de szigorúan mindig kivártam azt a pillanatot, amikor már képtelen voltam adni neki magamból.

inkább az a része, amikor úgy szelídül hozzám valaki, hogy szinte észre sem veszem. nem akarom, nem csinálom, csak történik. egyszercsak ott van, én pislogok, aztán elfogadom, vállalom, jó nekem. vagy az, amikor valaki nem először szelídül hozzám. nem számítok rá, nem is vagyok meggyőződve róla, hogy ezt így kellene, de idegen volna tőlem az ellenkezés.

én mostanában magamtól nem szelídítek senkit, se nőt, se férfit, se barátot, se szeretőt. a barátokkal egyszerűbb a dolog, az nem is annyira döntés vagy akarás, mint egymás mellé sodródás kérdése, aztán vagy túllépünk az ismeretség szintjén, vagy nem. a szeretőkkel más, azok hívatlanul nem jönnek, én meg mintha elfelejtettem volna hívni őket. és ha mégis, nagy ritkán, két évben egyszer odacsalogatok valakit, hát menetrendszerűen rossz vége lesz.

igaz, engem se nagyon csalogatnak. kísérleteket sem észlelek ilyesmire, pedig a tükör szerint nem lettem annyira ocsmány, csak a hajam gyérebb kicsit (stressz), a combom nem olyan feszes (mozogni kellene), látom az első ráncaimat (az viszont nem baj, nem akarok örökké csitri maradni). csak (gondolom én) sugárzik belőlem, hogy ez nekem pár éve nem prioritás, kicsit félek is tőle, ráadásul válogatós lettem, mint a nagynyavalya.

na és mindezeket tudva magamról nagyon meglep, ha valaki mégiscsak, ennek ellenére is akar hozzám szelídülni, pontosabban visszajönni egy vargabetű után. hogy van energiája valakinek még egyszer megpróbálni velem, ami elsőre el lett tolva. meglepett már az is, ahogy elengedett annó, harag és bántások nélkül, és meglep annak könnyedsége, ahogy most közelebb lép.

és meglepem saját magamat, ahogy van energiám még egyszer megpróbálni, pedig tudom már az első próbálkozásból, hogy nem zökkenőmentes. hogy nem a kétségbeesés mozgat, hiszen régóta nem félek egyedül lenni, sőt, elfogadtam, hogy nekem most az egyedüllét az alapállapot. hogy igazából fogalmam sincs, mi mozgat.

p.s. van új munkahelyem. most szokom. egyelőre annyit tudok: nagyon más, és hozzá kell szelídülnöm. lassacskán. napról napra.

if I were a boy

ha most pasi lennék, egyszerűen odaállnék eléje, és azt mondanám, gyere velem borozni, érdekelsz

esetleg egyenesen hozzám hívnám borozni

mesélném neki, mennyire egyszerűen, tisztán, hétköznapian jó vele lenni, beszélgetni, csevegni, esetleg hallgatni

fognám azt a darabka bizsergő tavaszt magamból, odatenném a tenyerébe, hadd bizsergesse őt is

a rezdüléseiből dönteném el, merre, mennyit, ha egyáltalán

és ha nem, akkor sem sértődnék halálra

sajna nem vagyok pasi, és ezekben a dolgokban nem szabad nadrágot húzni, visszafelé sül el (próbáltam)

úgyhogy elvagyok itt a magam darabka tavaszával, nem válaszolok, ha nem kérdeznek

aztán majd elmúlik magától egy idő után (ezt is próbáltam)

de jó volna, ha a pasik nem kapnának sikítófrászt, ha kivételesen egy csaj kérdez

fáradt

Hétvégén megtörténik, hogy felébredek teljesen emberi időpontban, 9.30, 10 óra, és olvasok egy-két órát, és koppan le a fejem (pedig jó a könyv). Ilyenkor lázas, ájult alvás, nem jó ébredni belőle, nem jó a nap utána. De olyan intenzitással követeli a szervezetem, hogy nincs vita. Máskor meg felébredek hajnali 4 körül, forgolódom, mint a grillcsirke, hogy 30 perccel az ébresztőóra előtt álomba zuhanjak, aztán ne bírjak felkelni.

A kis görcsök a gyomromban munkanapon állandósultak, a hétfő a legrosszabb, de tulajdonképpen egy nap sem telik biztonságban tőlük. Ma például a sírással csatáztam úgy, hogy ne kelljen kirohanni vécére, ne tűnjön fel, ne vigasztaljanak, remélem, tényleg nem vette észre senki.

Nem ismertem eddig ezt a fajta nyomást, ahol a büntetés nem az elhibázott feladat következménye, hanem a feladat maga. Hirtelen megint zöldfülű vagyok, aki semmit nem ért, semmit nem csinál jól, csak éppen hiányzik belőle az új kezdet lelkesedése.

Nem kezdet ez, hanem hosszú agónia, még hátravan két és fél hónap. Nehéz úgy gyászolni, hogy a halott ugyan már halott, csak éppen mások nem látják (nem láthatják) rajta. Funkcionálnia kell a mindennapi életben, eljátszania, hogy az még az övé, pedig már rég búcsúzik (búcsúzik? szabadulna, futna, menekülne) tőle.

Ha el lehetne tűnni két és fél hónapra, de jó volna. Most az egyszer kellene nagyon a menedék. Nem tudom, mi lesz a görcsökkel hosszú távon. Hisztiroham? Betegség? Vagy egy idő után könnyebb lesz? Eddig mindig csak nehezebb és nehezebb lett. De ott ezt nem értik, ahová mehetnék, ott felfoghatatlan, hogy valaki szenvedjen elvégzendő munkától, ott az én görcseim mindig is a semmiség kategóriájába soroltattak.

Most ha lenne valakim, talán megértené, talán adna annyit az életéből kölcsön, amennyiben meghúzhatom magam nyolc hétre. De hát nincs, utoljára nagyon régen volt, és valószínűleg nagyon sokáig nem is lesz. Fenébe.

roncstelep

Fenébe már azokkal az emberekkel, akik csak úgy tudnak túllépni valamin (valakin), hogy közben jól bele is törlik a sáros bakancsukat az illetőbe. Tizenöt éves koromban én is ilyen voltam, huszonöt éves koromra kinőttem. Más harmincöt éves korára sem növi ki.

Vagyis tulajdonképpen nem is a fenébe. Amikor valaminek (valakinek) az elvesztése után érkeznek apró jelek, bizonyítéktöredékek arra nézve: az illető (dolog) messze értéktelenebb, mint amilyennek annak idején képzeltem, az tulajdonképpen jó. Erősíti a tudatot, miszerint nem kár érte.

düh

Nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy elmúljon, az időn kívül, persze. Ugyanaz a kétségbeesett düh, mint amikor az embernek kilopják a pénztárcát a zsebéből. És persze benne van a saját naivságom feletti kétségbeesés is.

Elvégre hazudni annak lehet, aki hagyja. Én hagytam, a közelmúltban két embernek is. Aztán pofon vágott egymás után mind a kettő. És olyan szívesen visszaütnék, bár nem hiszem, hogy ettől enyhülne a magam fájdalma.

Érdekes volna tudni, mi vezette őket. Egyszerű bizonyítási vágy, hogy be tudnak etetni, meg tudnak vezetni? És vajon most, hogy sikerült, jobban érzik magukat? Nem önvédelemből hazudtak, és semmit nem veszítettek volna azáltal, hogy nem mondanak semmit (egyes számú), illetve eleve az igazsággal kezdik (kettes számú).

És nem akarok megbocsájtani, mert egyrészt nekik úgyis mindegy, mit gondolok. Másrészt nekem meg jobb, ha minél tovább emlékszem. Hátha következő alkalommal idejében meglátom a kilógó lólábat.

Most csak megfogtam ezt az egészet, és becsomagoltam sok-sok rétegbe, eltettem gondosan lezárt kis fekete dobozba. Ez kellett ahhoz, hogy képes legyek tovább működni. Ha kellő mennyiségű ideig marad odabent, mire kinyitom, csak aszott váz marad belőle, az meg nem fog már fájni.

színház

A színház úgy kezdődik, hogy beülök, pár percig görcsölök, kergetem magamtól az offtopic félelmeimet. Aztán kapok valami segítséget, egy mosolyt, egy tekintetet, egy mondatot, egy gesztust, abba belekapaszkodom, kiránt a privát mocsaramból, megszabadít magamtól.

Utána meg csak ülök, és szívom magamba az energiákat. Kerekedem és fényesedem, mint egy kisgömböc. Az időtartama tulajdonképpen mindegy, és a témája is mindegy, nincs nemszeretem színdarab vagy műfaj. Az pedig kiszámíthatatlan, hogy mikor billen egyensúlyba a mérleg, mikor változom át éhes energiakullancsból heppi nézővé.

És amíg én (nem én, mint nandyol, hanem én, mint közönség) ott dekkolok és energiakullancskodom, elkezd működni az előadás, észrevétlenül és öntudatlanul visszasugárzik valami a színpadra, áramlik. Áramlik a csí, mint a kurvaannya.

(Idézet Suematrától).

pill

Pillanatokból épül:

egy reggel, amikor ébredezés közben meghallom, ahogy fütyül a folyosón

egy este, amikor rájövök, mennyire szeretek a tusfürdőjével zuhanyozni, belemosdom magam az illatába

egy váratlan találkozás, én fáradtan, kedvetlenül, ő vidáman, tele energiával, ahogy szinte azonnal magával ragad az öröme

önmagában nem regisztrálható apró változások, akár az ősz, ahogy észrevétlenül vált aranyra a fák levele és zománckékre az égbolt.

Bezzeg a rossz dolgok azonnal megfogalmazódnak, kinyilváníttatnak, bökik az oldalamat. A jó dolgok eközben gubbasztanak egy otthonos sarokban, várják a pillanatot, amikor kedvük van megmutatkozni, megengedni, hogy szavakba simogassam őket.

ír

Ír, csak nem úr, mondjuk hölgy sem, esetleg leánka (sic). A keze belefájdul a billentyűzetbe, a szeme előtt pixelek villódznak azután is, hogy kikapcsolja a monitort. Sok mindent ír, hol más szavait önti betűkbe, hol a saját gondolatait, és mindez olyan számára, mint a drog - ha egyszer elkezdi, csak a szellemi végkimerülés határán bírja abbahagyni.

Csak azt nem érti, miért olyan nehéz elkezdeni. Talán mert megriad attól, hogy beszippantják a saját betűi? Vagy nem bízik eléggé magában? Tulajdonképpen mindegy, előbb-utóbb úgyis belekezd, mert muszáj, mások miatt is, de főleg maga miatt, az öröm miatt, ami pislákol az alagút végén.

Vagy mert csak ez van, a többi egyelőre kevés egy létigéhez, félpillanatok, félnapok, félmosolyok, félsikerek, félsírások, félharagok. De nem panaszkodik, mert maga választotta és választja folyamatosan. Mert hálás a mondatokért, amelyek úgy áradnak néha, mint másból a lélegzet. Mert akkor is, ha ezek a mondatok még nem teszik világot teremtő íróvá, maga a folyamat megszabadítja attól, ami nehéz, ami karcol. Mert tudja, hogy ajándék megtalálni egy embernek a maga szabadulását.

nemigen

A 'nem' szigorúan nemet jelent.

A 'talán' nemet jelent.

Ha olyanom van, az 'igen' is nemet jelent.

Ha kételyeid vannak, hagyj békén. Ha kölcsönös a vonzalom, kérdés nélkül is jelzem.

És ha ezek után sem szálltál le rólam, ne panaszkodj, ha paraszt voltam - én szóltam előre.

előétel

Itt olvasható néhány részlete, van és lesz még belőle több is, más is - majd a maga idejében szólok, hol keresse, akit érdekel.

bújkál

Vicces, amikor az emberben bújkál egy rakás célját nem találó érzés, olyan, mint a tárgyak, amiknek nem tudsz stabil helyet találni, rakod innen oda, onnan ide, folyton és mindenhol útban vannak. Én vagy másfél éve pakolászom ezeket, időnként azt hiszik, találtak maguknak valamit (valakit?), amire (akire?) rá lehet  akaszkodni, mint a fogasra, aztán elkerülhetetlenül a földön végzik mindig. Jövök, már megint itt vagytok, felszedem, arrébb teszem, meg is feledkezem róluk, aztán keresek valami egyebet és újra átesem rajtuk.

Nem tudok mit kezdeni veletek, drágáim, egyébbel vagyok elfoglalva, dolgozni kell, írni kell, államvizsgázni kell, nincs időm most a drámára (I don't need no drama). De tudjátok ezt nagyon jól ti is, csak mosolygok rajtatok, ahogy gondosan ügyeltek, nehogy belekeverjetek valami érzelmi gubancba, ahogy gondosan távol maradtok mindentől (mindekitől), ami (aki) reális, vagy realizálódhatna. Szeretem, amikor ilyen jól megvagyok az összes magammal.

elvárás

És akkor mi van, ha én tíz éve sem vártam semmit az élettől, és ma sem várok semmivel többet? Nem, nem úgy értem, hogy az élet szar, és nem lehet semmi jóra számítani. Inkább úgy, hogy számítani nem érdemes semmire, mert úgyis mindig minden másképp történik.

Tíz éve fogalmam sem volt, milyen lesz huszonévesnek lenni, úgyhogy inkább nem képzeltem el semmit. Ma fogalmam sincs, milyen lesz harmincévesnek lenni, úgyhogy nem foglalkozom a gondolattal - szinte semennyit.

A minap például arra jöttem rá, hogy semmi baj nincs azzal, ha soha nem lesz gyerekem. De ha lesz, hát akkor is rendben lesz minden. Ha szingli leszek negyvenévesen, öt macskával, minden oké. Ha házas, két gyerekkel, hát akkor is.

Elvégre a ciprusok Toszkánában, a csokoládé Brüsszelben, egy jó film egy fesztiválon, egy könyv, amibe második olvasásra szeret bele igazán az ember, egy jól sikerült interjú egy nehéz, de érdekes emberrel, vagy egyszerűen csak a tömbházak ablakai este a buszból, amikor az ember tudja, hogy minden egyes lámpa fénye egy másik történetet jelent - ezek a dolgok ugyanúgy örömet szereznek, évek, gyerekek és férjek számától függetlenül.

Szabó Magda írta, hogy a pillanat úgy érkezik, mint egy fehér ló. Megáll előtted, és te felülhetsz rá, vagy hagyhatod elmenni. Eddig minden lovamat felismertem. És jó eséllyel tíz év múlva sem leszek hülyébb a mostani magamnál.

Mégis, pár hónapja azon kaptam magam, hogy tervezek, akár több évre is előre. De ha a terveim nem jönnek be, én leszek a legboldogabb. Mert az azt jelenti majd, hogy közben érkezett néhány fehér ló. És én nem féltem felpattanni rájuk.

vágy

Nem tudod meg, mennyire vágytál valamire, amíg nem szembeszülsz azzal, hogy akár meg is kaphatod.

nadrág

Tegnap szembejött velem egy turkálóban az a nadrág, amibe évek óta belelátom magam. Fekete, nagyon bő szárakkal, olyan, mint a szamurájoké. Mintha rám öntötték volna. Miközben próbáltam, azon gondolkodtam, ezt tulajdonképpen nem a mostani magamnak veszem meg, hanem annak a Nandyolnak, akivé egyszer válni szeretnék.

Talán ha kitartóan álmodom, egyszer szembejön velem az a Nandyol is.

A másik meg, hogy mindig meglep, mennyire kedves és segítőkész titkárnőket fogtam én ki eddig mindenféle egyetemen. Ahhoz képest, hogy nagyon sokan panaszkodtak, mekkora hárpiák az egyetemi titkárnők...ha eljutok oda az aktuális egyetemen, hogy valahogy leállamvizsgázom, és többet nem fogok a nyakára járni, a titkárnőnk kap majd egy csokor virágot. És azért csak a legvégén, hogy nehogy úgy érezze, valamit el akarok érni ezzel:)

film

Kaptam egy labdát Rékutól, a témája az öt kedvenc filmem - tulajdonképpen könnyű, mert ritka az a film, amit másodjára is meg akarok nézni (ellentétben a könyvekkel, amiket rongyosra olvasok, vagy a zenékkel, amik időnként bővülő körforgásban váltják egymást az mp3-lejátszómon...). A sorrend nem mérvadó.

Az ördög ügyvédje

Keanu Reeves fiatal és nagyon jóképű, Al Pacino nem fiatal, de nagyon ördögi, a történet pedig ugyanúgy megborzongatott sok évvel ezelőtt, amikor először láttam, mint ahogy most megborzongat. Kevés filmmel vagyok úgy, hogy ahányszor megnézem, annyiszor fedezek fel benne valami újat - Az ördög ügyvédje egy közülük. Utoljára pedig arra jöttem rá, az elmúlt nyolc évben keveset változhattam, hiszen most is ugyanúgy az ördögnek szurkoltam, mint nyolc éve.

Mona Lisa mosolya

Julia Roberts a világ legszebb színésznője, és emellé még jó is. Gyakorlatilag bármit végignézek, amiben ő játszik, de a kedvencem mindenképpen a Mona Lisa. Igazi csajfilm, az ötvenes évek Amerikájának egyik lányiskolájában játszódik, ahol a magas szinten képzett növendékek egyetlen célja, hogy férjet fogjanak. Julia Roberts pedig a tanárnőjük, aki megpróbálja ráébreszteni őket, hogy az életük másról is szól(hat).

A titkárnő (Secretary)

Friss kedvenc, néhány hete fedeztem fel. Romantikus komédia egy szado-mazo hajlamú párról, amiben csodamód sikerült annyira finoman és intelligens humorral hozzányúlni a témához, hogy egyszer sem fintorodtam el, inkább végigmosolyogtam az egészet.  Maggie Gyllenhaal utolérhetetlenül alakítja a nagyon kattant főszereplőt, és különleges a film képi világa (értem itt főként a díszleteket) is.

Howl's Moving Castle (A vándorló palota)

Hajao Mijadzaki jó pár animéja ott a kedvenceim között, de a Howl-t eddig nem sikerült felülmúlnia. Talált egy fantasyt (Diana Wynne Jones írta), ami alapjáratban jó, és kitalált hozzá egy olyan képi világot, amitől egyszerűen varázslatossá válik. Howl pedig kimondottan az esetem pasiban: jóképű, intelligens, érzékeny, őrült, hiú, nyafka, mindeközben nagyon aranyos, és amikor szükség van rá, kibújik belőle a világmegmentő macsó - hogy aztán gyorsan eltűnjön dolga végeztével.

Párnakönyv

Ezzel a filmmel szerettem bele Peter Greenaway rendezéseibe, és azóta sem gyógyultam ki belőle. Ha valaki megmondja, hogyan fér bele ennyi szépség egy filmbe, ami ráadásul egy olyan sztorit kelt életre, ami elmesélve gyomorforgató lenne, akkor az illető vagy zseni, vagy maga Greenaway, ami lényegében ugyanaz.

A labdát Kücsük, Timó, Gergely kapja. (A többiek, akiknek szánnám, rég nem írnak már blogot...:(.

lélek

Az ember nem hordja a lelkét sem szatyorként a kezében, sem feliratként a pólóján. A lélek ott üldögél az ablakban, néha elbeszélget az arra járókkal, máskor csak figyel csendben - de ottléte mindig sejthető, legfeljebb néha kiteszi a táblát, hogy Tíz perc múlva jövök.

Így van ez mindenkinél - gondoltam én egészen addig, amíg a minap találkoztam a kivétellel. Van olyan ember, aki alkalmanként előveszi a lelkét, kibontja az elegáns csomagolásból, leteszi az asztalra. A lélek gyűrűzik, örül a friss levegőnek, a fénye tükröződik a szemekben. Aztán amikor megunja, gazdája elrakja gondosan - hogy hová, nem tudom, talán a szekrényben tartja két alsónadrág és egy pulóver között, de az is lehet, ilyenkor megszűnik létezni, csak akkor jön, ha hívják.

És ha legközelebb találkoztok, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, hiányzik egy a három dimenzióból - pedig te pont azt az egyet szólítanád, de nem felel.

Csak azt nem tudom, nekem miért mutatta meg azt a lelket: hogy bebizonyítsa magának, el tud bűvölni vele? Quod erat demonstrandum. Vagy mert úgy gondolta, némi plusz bűbáj hatására majd jobban végzem a munkám? Öreg hiba, a munkámat elsősorban nem másért, még csak nem is a fizetésért végzem jól (elsősorban magamért, másodsorban a munkáért magáért, utána jön az összes többi).

Megkérdezni sajnos nem fogom már - akkor ugyanis rájönne, hogy foglalkoztat a kérdés, az pedig olyan emberrel, akinek default állapotában nincs lelke, előreláthatatlan következményekkel járhat*.

*szívnék, mint a torkosborz.

restart

A bizonytalanságot tűröm a legkevésbé. Amikor a játékszabályok szerint valaki másnak kellene meghoznia egy döntést, amitől én is függök. Ilyenkor szoktam nagy ívben seggberúgni a játékszabályokat, és lépni. Aztán vagy bejön nekem, vagy nem. Ha bejön, szép az élet. Ha nem jön be, adok a rendszernek egy restartot, aztán megy az élet tovább.

Csak az ne legyen, hogy egy szép napon arra ébredjek fel: bánom, hogy nem tettem meg valamit, amit megtehettem volna.

frász

Azon vettem észre magam, hogy félek. Vacogtam, a tekintetem fáradhatatlanul keresett egy pontot, amelyben megkapaszkodhat, de nem találta. Megfutamodtam, de félútról visszatértem, közben gondolni sem mertem rá, hogy mi rejtőzhet a tekintetek mögött. Nem tartozom közéjük, ezek megesznek élve, de nem menekülhetek el, ha most feladom, végképp vesztettem.

Nem értettem, hogy miért nem segít már egy kicsit, miért nem áll a hátam mögé, hogy öntsön belém egy kis bátorságot, hogy ne rettegjek már folyton attól, hogy összecsuklik a térdem. De kivártam a végét, amikor már nem éreztem menekülésnek, ha eltűnök: köszön, meghajol, kisétál.

Aztán másnap rájöttem, miért nem vette észre. Amit ő láthatott, az egy szépruhás, szépsminkes lány volt, akin megakadtak a tekintetek, de nem válaszolt rájuk, aki egyik pillanatban ott állt mellette, a másikban rá se nézett, akit körülvettek a barátai, aki köszönte, jól volt. 

Talán egyszer elmondom neki, hogy otthon Nyuszikának becéznek.

countdown

Visszaszámlálás van. Még csak hármat kell aludni. Még csak kettőt. Még csak egyet. A szívem a torkomban. Nullanullanullánál kiderül, van vagy nincs. Ha van, akkor ajjaj. Ha nincs, akkor ugyanaz, mint eddig. 

Mondtam már, hogy rosszul bírom a feszültséget?