bújkál

Vicces, amikor az emberben bújkál egy rakás célját nem találó érzés, olyan, mint a tárgyak, amiknek nem tudsz stabil helyet találni, rakod innen oda, onnan ide, folyton és mindenhol útban vannak. Én vagy másfél éve pakolászom ezeket, időnként azt hiszik, találtak maguknak valamit (valakit?), amire (akire?) rá lehet  akaszkodni, mint a fogasra, aztán elkerülhetetlenül a földön végzik mindig. Jövök, már megint itt vagytok, felszedem, arrébb teszem, meg is feledkezem róluk, aztán keresek valami egyebet és újra átesem rajtuk.

Nem tudok mit kezdeni veletek, drágáim, egyébbel vagyok elfoglalva, dolgozni kell, írni kell, államvizsgázni kell, nincs időm most a drámára (I don't need no drama). De tudjátok ezt nagyon jól ti is, csak mosolygok rajtatok, ahogy gondosan ügyeltek, nehogy belekeverjetek valami érzelmi gubancba, ahogy gondosan távol maradtok mindentől (mindekitől), ami (aki) reális, vagy realizálódhatna. Szeretem, amikor ilyen jól megvagyok az összes magammal.

elvárás

És akkor mi van, ha én tíz éve sem vártam semmit az élettől, és ma sem várok semmivel többet? Nem, nem úgy értem, hogy az élet szar, és nem lehet semmi jóra számítani. Inkább úgy, hogy számítani nem érdemes semmire, mert úgyis mindig minden másképp történik.

Tíz éve fogalmam sem volt, milyen lesz huszonévesnek lenni, úgyhogy inkább nem képzeltem el semmit. Ma fogalmam sincs, milyen lesz harmincévesnek lenni, úgyhogy nem foglalkozom a gondolattal - szinte semennyit.

A minap például arra jöttem rá, hogy semmi baj nincs azzal, ha soha nem lesz gyerekem. De ha lesz, hát akkor is rendben lesz minden. Ha szingli leszek negyvenévesen, öt macskával, minden oké. Ha házas, két gyerekkel, hát akkor is.

Elvégre a ciprusok Toszkánában, a csokoládé Brüsszelben, egy jó film egy fesztiválon, egy könyv, amibe második olvasásra szeret bele igazán az ember, egy jól sikerült interjú egy nehéz, de érdekes emberrel, vagy egyszerűen csak a tömbházak ablakai este a buszból, amikor az ember tudja, hogy minden egyes lámpa fénye egy másik történetet jelent - ezek a dolgok ugyanúgy örömet szereznek, évek, gyerekek és férjek számától függetlenül.

Szabó Magda írta, hogy a pillanat úgy érkezik, mint egy fehér ló. Megáll előtted, és te felülhetsz rá, vagy hagyhatod elmenni. Eddig minden lovamat felismertem. És jó eséllyel tíz év múlva sem leszek hülyébb a mostani magamnál.

Mégis, pár hónapja azon kaptam magam, hogy tervezek, akár több évre is előre. De ha a terveim nem jönnek be, én leszek a legboldogabb. Mert az azt jelenti majd, hogy közben érkezett néhány fehér ló. És én nem féltem felpattanni rájuk.

vágy

Nem tudod meg, mennyire vágytál valamire, amíg nem szembeszülsz azzal, hogy akár meg is kaphatod.

nadrág

Tegnap szembejött velem egy turkálóban az a nadrág, amibe évek óta belelátom magam. Fekete, nagyon bő szárakkal, olyan, mint a szamurájoké. Mintha rám öntötték volna. Miközben próbáltam, azon gondolkodtam, ezt tulajdonképpen nem a mostani magamnak veszem meg, hanem annak a Nandyolnak, akivé egyszer válni szeretnék.

Talán ha kitartóan álmodom, egyszer szembejön velem az a Nandyol is.

A másik meg, hogy mindig meglep, mennyire kedves és segítőkész titkárnőket fogtam én ki eddig mindenféle egyetemen. Ahhoz képest, hogy nagyon sokan panaszkodtak, mekkora hárpiák az egyetemi titkárnők...ha eljutok oda az aktuális egyetemen, hogy valahogy leállamvizsgázom, és többet nem fogok a nyakára járni, a titkárnőnk kap majd egy csokor virágot. És azért csak a legvégén, hogy nehogy úgy érezze, valamit el akarok érni ezzel:)

film

Kaptam egy labdát Rékutól, a témája az öt kedvenc filmem - tulajdonképpen könnyű, mert ritka az a film, amit másodjára is meg akarok nézni (ellentétben a könyvekkel, amiket rongyosra olvasok, vagy a zenékkel, amik időnként bővülő körforgásban váltják egymást az mp3-lejátszómon...). A sorrend nem mérvadó.

Az ördög ügyvédje

Keanu Reeves fiatal és nagyon jóképű, Al Pacino nem fiatal, de nagyon ördögi, a történet pedig ugyanúgy megborzongatott sok évvel ezelőtt, amikor először láttam, mint ahogy most megborzongat. Kevés filmmel vagyok úgy, hogy ahányszor megnézem, annyiszor fedezek fel benne valami újat - Az ördög ügyvédje egy közülük. Utoljára pedig arra jöttem rá, az elmúlt nyolc évben keveset változhattam, hiszen most is ugyanúgy az ördögnek szurkoltam, mint nyolc éve.

Mona Lisa mosolya

Julia Roberts a világ legszebb színésznője, és emellé még jó is. Gyakorlatilag bármit végignézek, amiben ő játszik, de a kedvencem mindenképpen a Mona Lisa. Igazi csajfilm, az ötvenes évek Amerikájának egyik lányiskolájában játszódik, ahol a magas szinten képzett növendékek egyetlen célja, hogy férjet fogjanak. Julia Roberts pedig a tanárnőjük, aki megpróbálja ráébreszteni őket, hogy az életük másról is szól(hat).

A titkárnő (Secretary)

Friss kedvenc, néhány hete fedeztem fel. Romantikus komédia egy szado-mazo hajlamú párról, amiben csodamód sikerült annyira finoman és intelligens humorral hozzányúlni a témához, hogy egyszer sem fintorodtam el, inkább végigmosolyogtam az egészet.  Maggie Gyllenhaal utolérhetetlenül alakítja a nagyon kattant főszereplőt, és különleges a film képi világa (értem itt főként a díszleteket) is.

Howl's Moving Castle (A vándorló palota)

Hajao Mijadzaki jó pár animéja ott a kedvenceim között, de a Howl-t eddig nem sikerült felülmúlnia. Talált egy fantasyt (Diana Wynne Jones írta), ami alapjáratban jó, és kitalált hozzá egy olyan képi világot, amitől egyszerűen varázslatossá válik. Howl pedig kimondottan az esetem pasiban: jóképű, intelligens, érzékeny, őrült, hiú, nyafka, mindeközben nagyon aranyos, és amikor szükség van rá, kibújik belőle a világmegmentő macsó - hogy aztán gyorsan eltűnjön dolga végeztével.

Párnakönyv

Ezzel a filmmel szerettem bele Peter Greenaway rendezéseibe, és azóta sem gyógyultam ki belőle. Ha valaki megmondja, hogyan fér bele ennyi szépség egy filmbe, ami ráadásul egy olyan sztorit kelt életre, ami elmesélve gyomorforgató lenne, akkor az illető vagy zseni, vagy maga Greenaway, ami lényegében ugyanaz.

A labdát Kücsük, Timó, Gergely kapja. (A többiek, akiknek szánnám, rég nem írnak már blogot...:(.

lélek

Az ember nem hordja a lelkét sem szatyorként a kezében, sem feliratként a pólóján. A lélek ott üldögél az ablakban, néha elbeszélget az arra járókkal, máskor csak figyel csendben - de ottléte mindig sejthető, legfeljebb néha kiteszi a táblát, hogy Tíz perc múlva jövök.

Így van ez mindenkinél - gondoltam én egészen addig, amíg a minap találkoztam a kivétellel. Van olyan ember, aki alkalmanként előveszi a lelkét, kibontja az elegáns csomagolásból, leteszi az asztalra. A lélek gyűrűzik, örül a friss levegőnek, a fénye tükröződik a szemekben. Aztán amikor megunja, gazdája elrakja gondosan - hogy hová, nem tudom, talán a szekrényben tartja két alsónadrág és egy pulóver között, de az is lehet, ilyenkor megszűnik létezni, csak akkor jön, ha hívják.

És ha legközelebb találkoztok, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, hiányzik egy a három dimenzióból - pedig te pont azt az egyet szólítanád, de nem felel.

Csak azt nem tudom, nekem miért mutatta meg azt a lelket: hogy bebizonyítsa magának, el tud bűvölni vele? Quod erat demonstrandum. Vagy mert úgy gondolta, némi plusz bűbáj hatására majd jobban végzem a munkám? Öreg hiba, a munkámat elsősorban nem másért, még csak nem is a fizetésért végzem jól (elsősorban magamért, másodsorban a munkáért magáért, utána jön az összes többi).

Megkérdezni sajnos nem fogom már - akkor ugyanis rájönne, hogy foglalkoztat a kérdés, az pedig olyan emberrel, akinek default állapotában nincs lelke, előreláthatatlan következményekkel járhat*.

*szívnék, mint a torkosborz.

restart

A bizonytalanságot tűröm a legkevésbé. Amikor a játékszabályok szerint valaki másnak kellene meghoznia egy döntést, amitől én is függök. Ilyenkor szoktam nagy ívben seggberúgni a játékszabályokat, és lépni. Aztán vagy bejön nekem, vagy nem. Ha bejön, szép az élet. Ha nem jön be, adok a rendszernek egy restartot, aztán megy az élet tovább.

Csak az ne legyen, hogy egy szép napon arra ébredjek fel: bánom, hogy nem tettem meg valamit, amit megtehettem volna.

frász

Azon vettem észre magam, hogy félek. Vacogtam, a tekintetem fáradhatatlanul keresett egy pontot, amelyben megkapaszkodhat, de nem találta. Megfutamodtam, de félútról visszatértem, közben gondolni sem mertem rá, hogy mi rejtőzhet a tekintetek mögött. Nem tartozom közéjük, ezek megesznek élve, de nem menekülhetek el, ha most feladom, végképp vesztettem.

Nem értettem, hogy miért nem segít már egy kicsit, miért nem áll a hátam mögé, hogy öntsön belém egy kis bátorságot, hogy ne rettegjek már folyton attól, hogy összecsuklik a térdem. De kivártam a végét, amikor már nem éreztem menekülésnek, ha eltűnök: köszön, meghajol, kisétál.

Aztán másnap rájöttem, miért nem vette észre. Amit ő láthatott, az egy szépruhás, szépsminkes lány volt, akin megakadtak a tekintetek, de nem válaszolt rájuk, aki egyik pillanatban ott állt mellette, a másikban rá se nézett, akit körülvettek a barátai, aki köszönte, jól volt. 

Talán egyszer elmondom neki, hogy otthon Nyuszikának becéznek.

countdown

Visszaszámlálás van. Még csak hármat kell aludni. Még csak kettőt. Még csak egyet. A szívem a torkomban. Nullanullanullánál kiderül, van vagy nincs. Ha van, akkor ajjaj. Ha nincs, akkor ugyanaz, mint eddig. 

Mondtam már, hogy rosszul bírom a feszültséget?

paradicsommadarakról

Van, aki veréb. Apró, szürke, sok van belőle, de fürge és élelmes. Van, aki galamb. Nagy, szürke, lomhább, de ha továbbtanul, postagalamb lesz belőle és versenyeket nyer. Van, aki szarka. Nagypofájú, csillogó tollú, és valahogy nem kelt bizalmat. Én talán rigó vagyok. Nem túl szép, belevesz az avarba, de ha olyanja van, gyönyörűen fütyül.

És van, aki paradicsommadár. Azonnal rajta felejted a szemed, vörösben izzó hosszú tollai elegánsan ívelnek utána a levegőben. Aki paradicsommadár, annak elég a hangja, vagy a szeme, vagy egyetlen gesztusa ahhoz, hogy elvarázsoljon, és mindettől együtt néha elfelejtesz lélegezni. 

Ma találkoztam egy paradicsommadárral. Rég ismerem, 15 éves koromban távolról lestem, elérhetetlennek tűnt, mint ahogy elérhetetlen is volt. Akkor még nem tudtam fütyülni. Ma meghallotta a hangom, mellém telepedett, beszélgettünk, közben figyeltem. Varázsolt, csak úgy lazán, balkézről. Néha elfelejtettem lélegezni.

Volt már paradicsommadaram. Azóta sem értem, mit látott egy rigóban, de valamivel kicsalta belőlem a legszebb dalokat. Csak az a baj, egy paradicsommadár röpte nem igazodik senkiéhez, esetleg csak egy másik paradicsommadáréhoz, mindenki más repülhet utánuk, ha a közelükben akar lenni. És ha folyton valaki más után repülsz, lassan elfelejted, merre is igyekeztél tulajdonképpen, egy idő után elveszíted a saját rigóságod, nem vagy már, csak árnyék.

Elengedtem a paradicsommadarat, de a tekintetem követi. Ott ül a szomszéd ágon. Ha utána fütyülnék, minden bizonnyal válaszolna. Talán elég erős a szárnyam ahhoz, hogy csak addig kövessem, ameddig nem térek le a saját röppályámról. És ha nem?

De sokan mondták már, hogy jobb a rigóknak rigókkal barátkozni. Én mégis mind paradicsommadarakról álmodom.

gödör

Olyan kevés ember látja, hogy attól, hogy van munkakönyvem vagy attól, hogy nem félek felhívni egy idegent, nem vagyok mindenható, nem vagyok mindenbíró. Vagy ennyire jól fedne a maszk, ez jön le abból, hogy nem nevetek már minden marhaságon, csak minden tizediken, vagy hogy megválogatom, mi az, amit egyáltalán hajlandó vagyok dühítőnek tekinteni?

Olyan kevés ember látja, hogy attól, hogy nem mutatom meg bárkinek, mert nem tartozik bárkire, attól még ott van, attól még sérül. Hazamenekülök, vigasztaljanak már kicsit, csak éppen ott és akkor nincs idő lelkizni, vendégség van, takarítás, díszebéd.

A vége persze mindig az, hogy kievickélek a gödörből, piszkálom a sarat a körmöm alól, kissé önelégült vagyok, mert megint megoldottam, ügyes voltam, vagy csak megint mázlim volt, fene se tudja, nem is kérdezem. A Star Wars filozófiája ezzel az egész erő-dologgal mélyebb, mint azt az ember gondolná:)

álom

Álmomban egyetemista voltam, olyan helyen, amit mindennapi halandó csak az amerikai filmekben lát - pázsiton, fák között meghúzódó, 19. századi épületekből álló campus, ahonnan a diáknak legfeljebb akkor kell távoznia, ha új cipőt akar venni. A legtöbb jelenetben négyen voltunk, egy barátnőm, a pasija, no meg az én pasim, akiről álmomban tudtam, hogy velem egykorú, mégis a férfit láttam benne. Félhosszú vörös haja volt, néha kisimította a szeméből, ismertem a szüleit, ő is az enyémet, és valahol ott lebegett köztünk, hogy mi úgyis össze fogunk házasodni. Üldögéltünk a füvön, sütött a nap.

Utána felkeltem, bebugyoláltam magam hat réteg ruhába, elvergődtem a buszmegállóig a viharerősségű szélben, heringiádát játszottam a harmincason, hogy aztán besétáljak egy olyan épületbe, amitől minden jóérzésű építésznek vakbélfájdalmai támadnának, és ahol a növényzetet néhány cserép fikusz képviseli. És azon gondolkodtam, hogy ha pasit akarnék, nem férjhezmenés céljából, csak hogy ne felejtsem el, hogy nőből vagyok, van két jelölt, aki valószínűleg szívesen meginna velem valamit, hogy aztán másnap reggelre elfelejtse, hogy létezem - kár, hogy egyik sem vonz különösebben. 

illik

Esküvőn voltam, lagzin, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Már a megérkezésem sem volt illendő, a vonatom akkor futott be az állomásra, amikor épp a leánybúcsú folyt, taxiba ugrottam (de furcsa, hogy soha nem jegyeztem meg a házszámot, pedig álmomban is megtalálnám, még az utcáról is tudom, melyik az erkély. Az utcát is csak onnan tudtam, hogy mi is abban laktunk régen).

Abban a pillanatban szálltam ki a taxiból, amikor a násznép indult, hátizsák a csomagtartóba, minden egyebet még a vonaton tettem pontra, amennyire lehetett. Közben tudtam, az égvilágán semmi nem illendő rajtam, a harisnyámról a szöszöket nem tudtam leszedni, másik harisnyát nem volt időm venni, a cipőm lapos talpú, mert nem mertem vállalkozni hét órás vonatozásra magassarkúban, a hajamat csak megmostam és megfésültem, még fel sem kontyoltam annak rendje s módja szerint.  

Nem tudtam, mikor illik gratulálni és mikor csak mosolyogni, mikor illik odamenni beszélgetni és ugyan miről kell ilyenkor, és kinek milyen kérdésére milyen válasz lenne adekvát. Sodródtam az árral, és reméltem, elnézik nekem, senkinek nem marad tüske, hogy ez a Kolozsvárról hazafutó (rokonsági fokozat behelyettesítendő) ennyire nem tud semmit.

Sosem tudom, mit illene éppen. Ha mellettem van édesanyám, időnként eligazít, hogy a temetésen kötelező inni a köményesből, még akkor is ha csak egy kortyot bírok. Egyébként elveszett vagyok. Vajon hol tanulják meg mindezt mások?

Csak abban reménykedem, hogy ha éppen nem is az illendőt mondom, de azt érzem, amit illene, gyászolom a halottat vagy teljes szívemből örvendek, hogy megtalálta a párját a menyasszony, akkor azt kiolvassák a szememből, megérzik valahogy.

szingli

Sose gondoltam volna, hogy valaha arról fogok írni, hogy mitől jó szinglinek lenni. De íme, megérett, jó nekem szinglinek lenni.

Mert bele tudom adni magam száz százalékban dolgokba (amikor kapcsolatban vagyok, sose tud száz lenni, legjobb esetben nyolcvan, a többi húsz mindig a kapcsolat...).

Mert ha nem akarok, nem borotválok. Legfeljebb olyan ruhát veszek, ami eltakarja.

Mert ha akarok, másfél órákat szépítkezem, pedikűr, manikűr, valkűr. 

Mert nincs olyan, hogy ő ide menne, én oda. Ő ezt csinálná, én azt. Ő ezt enné, én azt. Ő filmet nézne, én olvasnék. Satöbbi.

Mert ha elpallom az összes pénzem ruhára (kütyüre, kocsmára, satöbbi), senki nem veszekszik velem. Maximum zsíroskenyér a menü egy ideig.

Mert a szex ünnep, ha csak ünnepnapokon jut belőle.

Mert jobban tudok figyelni mindenki másra. 

Mert jó érzés szélesen és magabiztosan vigyorogni, amikor rákérdeznek: csak egyet? 

Mert jön a nyár, és az egyéjszakák.

adalék

flow

A flow http://index.hu/tudomany/2009/04/18/hogy_ne_erezzuk_munkanak_a_munkat/ az, amikor már útközben a billentyűzet felé zsezsegnek a gondolatok a fejemben. Flow az, amikor a mondatokat kész megfogalmazásban dobom fel a képernyőre, utólag legfeljebb elütéseket kell javítani. Flow az, amikor a kép mondjuk egy éjszakai alvás után már annyira összeállt, hogy önmagát hívja életre az írás szerkezete. Flow az, amikor háromszor kell hozzám szólni, hogy feleszméljek, pedig nincs rajtam fülhallgató. Flow az, amikor turbóra kapcsol a fejem, és három óra alatt készül el tizenegyezer karakter - de nem ám összecsapva.

A flow annyira le tud fárasztani, mintha egész nap kapáltam volna, a szellemi fáradtság tompa sajgás formájában átterjed a végtagjaimra is. A flow olyan sikerélményt jelent, amely nem igényel semmiféle visszacsatolást ahhoz, hogy örömet szerezzen. Flow persze nem jut az embernek minden nap, még akkor sem, ha nem érzi munkának a munkát.

De ha pár hetente, egy-két havonta kijut belőle, akkor már megérte. Megérte biztos karrier és pénzes-nyugdíjas állás helyett amellett dönteni, amitől a flow lehetséges, megérte szembemenni mindenkivel, aki ezt ellenezte, megérte kihagyni a lazulós egyetemista éveket azért, hogy betempózzam magam egy szakmába.

Líviusznak igaza van, a flow egyenlő a boldogsággal. 

kuss

Az egyik ronda része ennek a felnőttség-dolognak, hogy az ember rádöbben: a mondanivalója, vagy inkább önmaga jelentős része kutyát sem érdekel. Vége annak az időnek, amikor végeérhetetlenül lehetett osztani a szerelmi életed minden apró részletét a barátnőkkel, vége annak a boldog ignoranciának, amikor ha bajod volt, elmondtad, kibeszélted magadból, és tettél rá magasról, hogy a hallgatóság netán unja.

Az utóbbi időben akarva-akaratlanul próbálom visszafogni magam, hogy ne legyen túl sok se örömemből, se bánatomból, de főleg a felháborodásomból senkinek. Persze gyakran jövök rá utólag, hogy megint kifutott valami a szájamon, aminek bent kellett volna maradnia.

Közben meg folytonos hiányérzetem van elmondások terén. Megfogalmazni lehet, kibeszélni már nem. Blogban főleg nem, ezt a leckét már kétszer megtanultam. Párkapcsolatban szintén nem, bármekkora nagy szerelem is, az emberek türelmének és érdeklődésének határa igencsak véges. És mindezt azzal együtt, hogy pár hónapja azt mondták nekem, túl keveset adtam magamból egy kapcsolatban, túl keveset mutattam meg, mondtam el.

Vannak persze olyan dolgok is, amiket már csak az tud rólam, akinek eddig elmondtam - vagy aki ott volt. Vannak történetek, amiket most már legfeljebb novellában vagy regényben fogok elmesélni, ha egyáltalán odajutok valaha, hogy ilyesmit írjak. Ez az a része, ami nem kívánkozik ki, ami lassan a kis fekete dobozommá válik.

Pedig mibe fogadjunk, hogy ez garantáltan jobban érdekelne mindenkit. 

szeretlek,

de ehhez neked semmi közöd.

(idézet régi baráttól, akit ezúton megkövetnék, amiért annó azt hittem, meg van zakkanva, ha ilyeneket mond) 

tavacs

Áttetsző lenge fekete, habosfehér, pirosvirágos, harangszoknyás zöld. Csomagolom ki önmagamat, akit kis híján két évre elpakoltam. Kimosom, öblítőt rá, egy délelőtt és megszáradt, friss, illatos. Új frizurát neki (vajon rövid tüskés vagy félhosszú legyen inkább?), sminket, nyakéket, fülbevalót, fütyüljön ám utána az építőipari dolgozó.

Szervusz, kedves régi-új magam, nézlek a pár éves fotókon, kacér voltál és viharos. Kacér az leszel ám most is, a viharokkal nem is tudom, azokat nem én generálom, maguktól jönnek, ha jönnek. Talán nem is kell kitalálnom, mit kezdjek veled-magammal, kitalálja az önmagát, amikor kell. Rise and shine my sister.

még mindig

Tulajdonképpen még mindig várok, pedig közben már jó néhányszor azt hittem, hogy nem is. Belefáradtam a csatába önmagammal, úgyhogy eltettem a nyesőollót, hadd nőjön, bokrosodjon odabent, úgysem hat rá semmiféle növényirtó.

Én ugyanott, ő ugyanott, én rá nézek, ő balra el. Kimondani a kimondandókat továbbra sincs bátorságom, de legalább nem hallgatok frusztráltan, mint egy pukkancs levelibékává változtatott királylány.

Vagyis, tulajdonképpen megbeszéltük mi már ezt, még akkor is, ha nem is erről beszéltünk éppen. Mi baja velem? Semmi. Csak éppen nem az ő standardjai szerint viselkedem. Na és mik azok a standardok? Na ez az. 

Jaj, dehogy siralmas, kacagságos. Kispál.

Könnyű reggel ez
Vicces, ami fájt
Hagyd magad, isteni
Földet érsz, ippon lite