illik

Esküvőn voltam, lagzin, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Már a megérkezésem sem volt illendő, a vonatom akkor futott be az állomásra, amikor épp a leánybúcsú folyt, taxiba ugrottam (de furcsa, hogy soha nem jegyeztem meg a házszámot, pedig álmomban is megtalálnám, még az utcáról is tudom, melyik az erkély. Az utcát is csak onnan tudtam, hogy mi is abban laktunk régen).

Abban a pillanatban szálltam ki a taxiból, amikor a násznép indult, hátizsák a csomagtartóba, minden egyebet még a vonaton tettem pontra, amennyire lehetett. Közben tudtam, az égvilágán semmi nem illendő rajtam, a harisnyámról a szöszöket nem tudtam leszedni, másik harisnyát nem volt időm venni, a cipőm lapos talpú, mert nem mertem vállalkozni hét órás vonatozásra magassarkúban, a hajamat csak megmostam és megfésültem, még fel sem kontyoltam annak rendje s módja szerint.  

Nem tudtam, mikor illik gratulálni és mikor csak mosolyogni, mikor illik odamenni beszélgetni és ugyan miről kell ilyenkor, és kinek milyen kérdésére milyen válasz lenne adekvát. Sodródtam az árral, és reméltem, elnézik nekem, senkinek nem marad tüske, hogy ez a Kolozsvárról hazafutó (rokonsági fokozat behelyettesítendő) ennyire nem tud semmit.

Sosem tudom, mit illene éppen. Ha mellettem van édesanyám, időnként eligazít, hogy a temetésen kötelező inni a köményesből, még akkor is ha csak egy kortyot bírok. Egyébként elveszett vagyok. Vajon hol tanulják meg mindezt mások?

Csak abban reménykedem, hogy ha éppen nem is az illendőt mondom, de azt érzem, amit illene, gyászolom a halottat vagy teljes szívemből örvendek, hogy megtalálta a párját a menyasszony, akkor azt kiolvassák a szememből, megérzik valahogy.