frász

Azon vettem észre magam, hogy félek. Vacogtam, a tekintetem fáradhatatlanul keresett egy pontot, amelyben megkapaszkodhat, de nem találta. Megfutamodtam, de félútról visszatértem, közben gondolni sem mertem rá, hogy mi rejtőzhet a tekintetek mögött. Nem tartozom közéjük, ezek megesznek élve, de nem menekülhetek el, ha most feladom, végképp vesztettem.

Nem értettem, hogy miért nem segít már egy kicsit, miért nem áll a hátam mögé, hogy öntsön belém egy kis bátorságot, hogy ne rettegjek már folyton attól, hogy összecsuklik a térdem. De kivártam a végét, amikor már nem éreztem menekülésnek, ha eltűnök: köszön, meghajol, kisétál.

Aztán másnap rájöttem, miért nem vette észre. Amit ő láthatott, az egy szépruhás, szépsminkes lány volt, akin megakadtak a tekintetek, de nem válaszolt rájuk, aki egyik pillanatban ott állt mellette, a másikban rá se nézett, akit körülvettek a barátai, aki köszönte, jól volt. 

Talán egyszer elmondom neki, hogy otthon Nyuszikának becéznek.